Amíg a többiek beregelik magukat és leporolják a sörszagú keyboardot, zúzzunk be egy kicsit hosszabb történetet, amely bár sokak által hallott darab, mégis hatalmas klasszikus. A helyszín a Balaton legjobb partyhelye (nem, nem Siófok, Füred, Keszthely), az időpont nyár.

Történt, hogy Veszélyes barátommal lehúztunk egyet a Magyar Tenger partjára pihenni inni és bulizni. Na abban a szent pillanatban, ahogy beálltunk az udvarra, leesett a kicseszett bibliai özönvíz Noéstul mindenestül. Konkrétan reggelenkét rumkávéval indítottunk, mert valahogy a polárpulóvert nem tettük el, de csak nem akart 10°C-nál melegebb lenni...

Szóval egy hétig 3 pulóverben nyomtuk a fröccsöket a Csillag kocsma szárazon maradt 1,5 asztalánál, ameddig nem vert be a monszun. Aztán végre kezdett jobb idő lenni, a wassertemperatur körülbelül 4 és 5 centi között mozgott, ezért más vízi kaland után néztünk. Na most ugye minden láncdohányosok és zugivók legszebb alfaja a horgász. Fogtuk hát, és a kisházból előkerestük a két legótvarabb botot, amivel maximum lándzsaként lehetett volna karatézni amíg a szerencsétlen hal a röhögéstől fel nem dobja az uszonyát.

Gondoltuk Tibi bánál beszerzünk némi védőitalt, meg egy doboz rákeledelt a boltban lefelé, aztán persze két fröccsre leragadtunk a büfében. Már éppen azon gondolkoztunk, hogy most akkor evezzünk, vagy be is lógassunk valamint, amikor megjelent Veszélyes apukája, aki igazi skilles vén horgászember. Na most a mi sportunknak itt lett vége, mert ő komolyan gondolta a bizniszt. Ez különösen kitűnt az igazi horgászfelszerelésből, ami egy borisbecker-adidas cipőben és egy fürdőnadrágban merült ki.

Rögtön át is alakítottuk a botokat olyan állapotba, hogy legalább az esély meglegyen a kapásra (konkrétan szerintem csalit sem vittünk volna). Becsusszantunk a még dönkerknél lékett kapott lélekvesztőbe, megfogtuk az egy szem evezőt, és már húztunk húzott is minket befelé a mi kísérőnk. Én már szinte tisztán láttam a tihanyi tornyokat, mert legalább a nádas végéig csapattunk befelé.

Amiért érdemes volt nem egyedül menni: sosem tudtam, hogy úgy is lehet hatalmas halakat fogni, hogy valaki kiveszi a kezedből a felszerelt horgot, oszt' elsétál 5 métert, majd finom leteszi azt, és visszagyalogol. Mondanom se kell, a rengeteg mobydickcsökevény csak úgy kapkodta a fél csontikat, mint a speedeskanári a kölest. Gyakorlatilag 20 perc alatt fogtunk átlag 15 halat, de az átlagba az északi part minden szállóvendége benne van Jürgentől Hansig. A probléma az volt, hogy a halak méretéből kifolyólag nem tudtuk néha megkülönböztetni, hogy most két vonagló szarból melyik a hal és melyik a kukac...

Hogy meddig bírtuk? Egészen addig, amíg Tenisz, az öccs meg nem jelent, és konkrétan átcsápolt egy szörfdeszkával a damilokon, úgyhogy az újabb sprotni vidáman átúszott a strandra a kiskölkök lábujjait kajálni. Na innentől a Balatonon halat maximum rántva akarok látni, asszem. A horgászat nem a mi sportunk, azt hiszem már egyértelmű.

Ja, persze otthon csak a darabszámot hallotta mindenki...